….avagy a dühmegelőzésről sokadjára.
Éveken át figyeltem a gyermekem dühkitöréseit. Honnan jön ez a mérhetetlen gyilkos düh. Kerestem a megoldásokat. Miért lehet dühös, mit tegyek és mit ne tegyek?
Aztán persze kerestem magamban is az okokat. Hiszen a gyerekek csak veszik az érzékeny antennájukkal az adást, aztán levetítik azt, amit semmiképpen sem akarunk meglátni –magunkban. Így voltam ezzel én is. Éveken át nem akartam elhinni, hogy mindez bennem is meglehet. De hát én nem vagyok ilyen! Én nem vagyok rossz és gonosz! Én jó vagyok! És hasonló gondolatokkal próbáltam meg elfedni és nem meglátni. De hiába volt minden elkerülő hadművelet.
.
Voltam empatikus. Átéreztem, hogy mit él át. Megbeszéltünk mindent. Meditáltam, tudatos voltam és nem hagytam magam bevonódni. De mégis. Ennyi év után is idegesített a dolog. Miért kell nekem ezt elviselnem? Miért nem tudom a valódi megoldást? Nem hiszem el, hogy az életnek a dühkitörések elkerüléséről kéne szólnia. Mígnem egy napon egy elkerülhetetlennek tűnő őrület közben bevallottam magamnak: hiszen legszívesebben én is ugyanezt csinálnám! Őrjöngenék és üvöltöznék!
Segítség! Letaglózott a felismerés. Tényleg bennem is megvan az, amivel szembesülök. Jó, tudom, az összes spirituális tanítás ezzel kezdődik. De más tudni vélni és más az, amikor leesik… A meglátás, a beismerés, a felismerés ereje – ezzel láttam neki kitakarítani magamból azsigeri szinten rögzült irdatlan mennyiségű nehezteslést és haragot. Hogy miért, hogyan alakult ki és mire irányult, nem részletezem. Elég annyi, hogy már a születésem pillanatában olyan élményekben volt részem, ami meghatározta ezt a fajta hozzáállást. Ehhez kaptam még sejtszinten a generációs őseim elfojtott érzelmeit is. Ez a csomag óriási, de már nagy részét letettem. A munkát folytatom, amíg teljes lesz a megkönnyebbülés. Fura érzés mindezek tudatában a múltra tekinteni. A sok-sok küzdelemre, ami borsónyira zsugorodott a szembemben a megértés tükrében. Már értem az okokat. Már nem kell tovább ugyanúgy élni. Sokkal, de sokkal könnyebb, hiszen változtam és ezzel együtt változott tovább a fiam is.
S te, kedves Anya, Apa, aki oly sokszor tapasztaltad meg a gyermeked dühkitörésit, hogy vagy mindezzel? Találsz magadban valamit? Szoktál haragudni a férfiakra? A nőkre? A betegekre? Az egészségesekre? A politikusokra? A menekültekre? Akárkire? Igen? Akkor keress meg ITT, hogy neked is könnyebb legyen.
